Haleb ღ - Tíz év

   Hanna a fotelban ült, és a régi képeket nézegette. Visszapörgette az időt az emlékezetében, amikor még boldog volt. Igazából magának sem akarta bevallani, hogy amióta Caleb nincs az életében, már nem is igazán boldog. Nincs miért felkelni, nincs kiért élni. A napjai többnyire magányosan telnek, s ezt egyre nehezebb elviselnie.

Felállva a karosszékből, a konyhába ment a már érett, harmincas éveiben járó nő, és feltett egy jó erős, feketét.

A konyhapultra támaszkodva még mindig a miérteket kereste. Miért lett vége? Miért nincs mellette aleb, amikor a legnagyobb szüksége volna rá? Rengeteg kérdés, amire még a szíve sem tudja a választ.
Igazából konkrét okot Caleb sem adott, annyit mondott csupán, hogy vége kell legyen, nem ez a helyes út, egyikőjüknek sem. Azt mondta, ha ezt egy vagy két évvel később mondja ki, még nehezebb lett volna az elválás. Hanna akkor volt huszonnégy éves, és az egészet nem is értette. Hisz remekül megvoltak a férfival, úgymond már a közös jövőt is jó előre megtervezték. Caleb két, Hanna inkább csak egy gyerkőcöt szeretett volna. Az esküvőt nagyon szűk családi és baráti körben szerették volna tartani.

Nos, igen. Hanna ilyenkor jogosan tette fel magának a kérdést, hogy miért.
Talán, máshogy is alakulhatott volna.

A kávé lefőtt, a szőke hajú még mindig tizennyolcnak látszó nő két cukorral itta. Behunyta a szemét, miközben a feketét szürcsölte, s mosolyra húzódott a szája, amikor visszagondolt közös emlékeikre.
Az első helyet mindenképp a zuhanyzós affér érte el. Amikor Hanna bebújt a zuhanyzóba Caleb mellé, csak azért, hogy édesanyja meg ne lássa. Visszagondolt, hogy pár héten keresztül ő bújtatta a saját házukban, és mit sem gondolt a következményekre. Fiatalság, bolondság - gondolta.

Az ajtón halk kopogás hallatszott.

Hanna a bögrét letette, haját kezével megigazította. Még megmaradt benne az a tulajdonság, hogy mindig, mindenki előtt szeretett csinosan öltözködni, szerette ha jól áll a haja, ha szépen csillog a szája az ajakfénytől, és ha festettek, ápoltak a körmei.
Az ajtó nyílt, a túloldalon a már jól ismert, jól észbe vésett Caleb arca tárult fel.
Hanna nem hitt a szemének. Pont most jelenik meg a férfi, akire gondolt, akit már majdnem tíz éve, hogy elvesztett, s azóta nem is akart mással lenni. Nem nézett rá más férfira, nem randizott, nem tervezett családos jövőt. Akivel tervezte, az elhagyta. A tervek elszálltak, és vissza sohasem jöttek. De most, felcsillant az utolsó reménysugár.
- Szia, - szólalt fel Caleb hosszú hallgatás után - beengedsz?
A nő egy szót sem szólt, odébb állt, s ki nyitotta az ajtót.

A konyhában egymással szemben leültek a bárszékekre.
Caleb rengeteget változott. A haját kicsire vágatta, s talán még fogyott is pár kilót.
- Mit keresel itt? - kérdezte Hanna választ kutatva.
- Szeretlek - mondta a férfi, és megfogta a nő kezét.
- Ez nem így megy, - rántotta ki a fogásból kezét - Már majdnem tíz éve, hogy itt hagytál. Veled terveztem a jövőmet, veled akartam élni! Családot akartam, gyerekeket, s te egy pillanat alatt elvettél tőlem mindent!
Hanna szemébe könnyek szöktek.
- És ha már van valakim? - folytatta a nő - Ha közben elvett valaki feleségül, vagy ha egy egy éjszakás kalandból becsúszott egy gyerek?
- Nem érdekel az sem. - válaszolt Caleb. -Vissza foglak szerezni. Tudom, hogy magyarázattal tartozom, amit mindjárt el is fogok mondani, csak összeszedem a gondolataimat, hogy hogyan is mondhatnám el.
A férfi hallgatott, majd hozzákezdett. Nehéz percek voltak ezek.
- Amikor tíz évvel ezelőtt itt hagytalak, az azért volt, mert kiderült, beteg vagyok. Rákos. Nem akartam, hogy egy ilyen férfivel éld le az életed, aki beteg, s lehet, soha nem is gyógyul fel. Tudtam, jobb ha szakítunk, jobb ha azt mondom, hogy legyen itt vége. Ez az én harcom volt, s nem a tiéd. Nem akartam, hogy te is harcolj, azt akartam, hogy nyugodt, boldog életed legyen.
- Beteg vagy, - kérdezte Hanna, és megfogta a férfi kezét.
- Már nem - válaszolta, majd elmosolyodott. - Kiderült, már nincs semmi baj. tíz évbe telt, míg teljesen felgyógyultam, számtalan harcom volt a betegséggel, de itt vagyok, mert szeretlek! Talán mostmár én is biztosítani tudok neked egy normális, boldog életet.
- Caleb. El kellett volna mondanod.
- Tudom, hidd el számtalan álmatlan éjszakám volt. De amint már mondtam, ez az én harcom volt. Téged sokkal jobban megrázott volna, mint engem. Esetleg van rá esély, hogy megint együtt legyünk?
- Bizony, hogy van - válaszolt Hanna.
 A nő felállt a székről, majd Caleb mellé lépett. A férfi megsimította a nő arcát, majd egy gyengéd, édes csókot adott ajkára.

HA TETSZETT, NYOMJ EGY TETSZIKET, VAGY HAGYJ EGY HOZZÁSZÓLÁST!

FOLYTATÁS OLVASÓI KÉRÉSRE!
(Megjegyzés írásához kattints a MEGJEGYZÉS ÍRÁSA fülre, majd ha megírtad a szöveget, amit el szeretnél küldeni, a "Megjegyzés írása mint" mellett legörgetve, válaszd ki a Névtelen fület! Ezután közzététel, majd írd be helyesen a számokat!)