Figyelem figyelem, kedves Pretty Little Liars rajongók! Keressük a kedvenceink hasonmásait!
Bizony, bizony, jól olvastad!
Ha úgy érzed, hogy csak egy csepp hasonlóság is van közted, és kedvenced között, akkor itt az ideje, hogy jelentkezz! Minden főszereplőhöz kapcsolódóan (Emily, Aria, Spencer, Hanna, Alison) végül három-három lányt fogunk kiválasztani, Mester Diánával, a magyar rajongók legnagyobb Facebookos oldal működtetőjével, akik között a közönség dönt majd, a tetszik gomb megnyomásával! Hogy mit nyernek a nyertesek, az még titok, azonban abban minden jelentkező biztos lehet, hogy egy nagy kalandba vághat most bele.
Mi a dolgod?
IDE vagy IDE kattintva elküldesz magadról egy képet üzenetben, megadod a neved, az életkorod, és azt, hogy ki a jelentkezésed tárgya, vagyis, hogy szerinted kire hasonlítasz a leginkább!
Ezután nemsokkal később a blogon megjelenik a képed!
Jelentkezéseddel automatikusan hozzájárulsz ahhoz, hogy itt a blogon feltüntetünk, mint jelentkező.
A versenyre való jelentkezési határidő 2016. február 15!
Az első forduló, tehát amikor Diával kiválasztjuk, hogy ki az a három, aki Emilyre, ki az a három, aki Ariara, ki az a három, aki Spencerre, ki az a három, aki Hannara, és ki az a három, aki Alisonra hasonlít!
Sziasztok kedves olvasók! :)
Van számotokra egy nagyon jó hírem! Mára sok dologgal készültem Nektek!
Nézzük is át, hogy mik ezek. Először is, készítettem négy olyan bejegyzést, ahol kedvenc szerelmespárunk pár jelenetét elevenítettem fel, videókkal. A megnézéséhez kattints annak a párnak a képére, akinek pillanatait megszeretnéd nézni!
DE!
Ha téged most jobban érdekel egy nagyon szép, érzelmes Ezria novella, akkor kattints IDE, ha pedig a legjobban a PLL project videót szeretnéd megnézni, akkor IDE kattints!
Spoby szerelmes jelenetek
Haleb szerelmes jelenetek
Ezria szerelmes jelenetek
Emily szerelmes jelenetek
A legújabb Ezria novella
PLL project videó
Még egy aprócska kéréssel/kérdéssel fordulnék hozzátok. Ki szeretné tovább olvasni a fanfiction részt? Kérlek Titeket, hogy aki szeretné a folytatást, az írja meg kommentben, mert akkor nekiállok, és hamarosan újra visszacsöppenhetünk Rosewood világába, és újabb titkokkal találhatjuk szemben magunkat.
Itt egy újabb rész. Ne haragudjatok a késésért, de pihengetek, és amellett dolgozom is, van, amikor készülök az előttem álló érettségire. Sőt, most indult egy újabb blogom az ikertestvéremmel, ezzel is foglalkoznom kell,míg szépen lassan beindul. Ha esetleg, érdekel valaki az új blog, akkor itt egy kis ismertető, majd a link, aminek útján eléritek a blogot.
Egy hazug világban élnek... Harper egy fiatal, tizennyolc éves nő, akinek egyetlen vágya, hogy Pokandle városába újra béke, szeretet, és megnyugvás költözzön. A mindenre elszánt, magabiztos lánynak rengeteg kitartásra, erőre lesz szüksége, hogy legyőzze a sötét, gonosz oldal vezetőit...
Aria a rendőrségi szobában ült, ahol kihallgatták. Elmondta pontosan, hogy mi történt, hogy miként került az út szélén Candihez, majd a rendőrség pár óra nyomozás alatt megállapította, hogy Aria valóban az igazat mondja.
- Most már hazamehet - mondta a rendőr.
- Ó, te jó ég, de jó - válaszolt a lány, miközben felállt a székről, és a táskáját vállára vette. - Van valami fejlemény az ügyben? Hogy mi történt Candivel?
A rendőr először mélyen hallgatott, majd a lányra nézett.
- Erről nem adhatok ki semmiféle információt hölgyem, sajnálom.
Toby és Spencer szinte semmit sem aludt az éjjel. A fegyvert, ami ott maradt Candi után úgymond eltüntették.
Igazából ez volt a legnagyobb gond, hogy fogalmuk sem volt arról, mit tehetnének azzal a fegyverrel.. El kellene vinniük a rendőrségre? Vagy tüntessék el egyszerűen, és ássák el a kertben? Egyik ötlet sem volt száz százalékban biztonságos.
- Hozok egy kávét, rendben? - mondta Spencer, majd lecsúszott az ágyról.
Szemeiből kitörölte az álmot. Köntösét és papucsát felvette, úgy indult el, a konyhába. Senki sem volt még otthon. A család egy egyhetes wellnes túráról érkezik majd ma haza, de azt nem lehet tudni, hogy mikor.
A lány feltette a kávét, majd biztonsági okokból, megnézte, hogy a fegyver, amit Canditől vettek el, még mindig ott van-e, ahová tették, azon a biztonságos helyen, ahol addig lehet, ameddig el nem döntik, mi legyen vele. Ez a hely a lépcső alatti kis nyílás volt. Spencer benézett, ám nem látott semmit. Kezével is benyúlt, gondolta, hátha hátrébb csúszott, de a fegyvernek hűlt helyét sem találta.
Aria hosszas kérlelés után sem tudott semmit kihúzni a nyomozók vagy a rendőrök szájából. Bár, pontosan tudták, hogy Candi hogy került oda, a lánynak semmit sem mondtak el. Aria már elindult volna hazafelé, de ekkor meglátott egy nagyon jól becsomagolt levelet, az egyik asztalon, amire névtelen feladó volt írva, illetve az, hogy a Candi-ügy egyik bizonyítéka. Aria ezt bizony nem hagyhatta ki. Szétnézett, majd mikor látta, hogy senki sem figyeli, a borítékot a táskájába süllyesztette, majd gyors léptekkel elhagyta az épületet.
Hanna a szokásos szombat reggeli salátáját készítette, amikor megcsörrent a telefonja. Aria hívta. A lány azonnal felkapta a telefont, hisz tudta, hogy mi történt, és csak arra várt, hogy újabb fejleményeket hallhasson.
- Na, van valami? Kiengedtek már? - kérdezte Hanna, miközben az utolsó simításokat végezte salátáján.
- Nemrég engedtek ki, körülbelül öt perce. Candit még bent tartják, de szerintem nemsokára ő is mehet haza.
- Ugye nem a te nyakadba akasszák az ügyet? - faggatózott Hanna.
- Nem, dehogy is. Azt mondták, hogy kivizsgálták, és tudják, hogy igazat mondok.
- Ó, így már értem, akkor minden rendben lesz.
Aria hallgatott. Hanna tudta, hogy ez nem jó jel, így rákérdezett barátnőjére, hogy mi ez a mély hallgatás.
- Öt perc, és nálad vagyok - mondta válaszul Aria. - Valamit meg kell mutatnom.
Pár perc múlva a két lány, Hanna és Aria, egymással szemben ültek, és beszélgettek.
- Akkor elhoztad azt a borítékot? - kérdezte óriási szemekkel Hanna, amikor elmondta neki a barátnője, hogy mi is történt pontosan.
- Itt van - válaszolt a lány.
- Te nem vagy normális.
- Tudom. De ha ebben megint olyan van, ami ellenünk szól... tudod jól, hogy nem volt más választásom.
- Felbontsuk?
- Szerintem ne - mondta Aria, majd a telefonján megnézte az időt. - Felhívom Spencert és Emilyt is, jobb, ha őket is beavatjuk.
A lány a kezébe vette a telefont, majd tárcsázta mindkét lányt.
Alig telt bele egy fél órába, és mind a négyen ott ültek, Hannaék konyhapultja körül. Aria kezébe vette a borítékot, és egy olló segítségével bontotta ki.
- Mi az? - kíváncsiskodott Emily.
- Egy fegyver - mondta Hanna, ledöbbent arccal.
- Ez az a fegyver - kezdte a mondandóját Spencer, - amit tegnap vettem el Canditől.
- Hogy mit csináltál? - kérdezték szinte egyszerre.
Spencer pár pillanatnyi hallgatás után, elmondta az igazat.
- Ez hihetetlen - válaszolta Hanna.
Egy sms hangja zavarta meg a beszélgetést, majd a hirtelen feltörő hatalmas zaj. Egy pisztoly hangja.
Spencer a telefonra nézett -
Nem szeretem, ha az utamba állnak. A kis csajnak ez lett a veszte. A-
Hanna nagyot sóhajtott, majd a telefonjára nézett még egyszer. Nagyon nehéz döntés előtt állt, ki kellett választania két remek ember közül az egyiket, akinek azt mondhatja, szereti, és vele akar lenni, de mindenképp volt egy ember, akinek azt kellett mondani, hogy sajnálom, de a szívem nem a tiéd.
Az imént megkezdett fagylaltos dobozban már csak pár kanállal volt az ilyenkor életmentő édességből, ezt Hanna körülbelül két perc alatt ette meg, ami ezután igen nagy lelkiismeret-furdalást okozott számára, hisz emlékeztette őt a régi duci Hanna életére.
A lány kezébe vette a telefont, közben az ablak elé állt, s az éppen szálldogáló madarakat figyelte.
Kint szép idő volt, egy felhő sem volt az égen.
A telefon csak csörgött, és csörgött, s egyszer csak felvette a várva várt személy, Travis.
- Szia Hanna - mondta. - Örülök, hogy felhívtál.
- Így kellett tennem. Most már biztos vagyok benne.
- Akkor döntöttél?
- Igen - mondta Hanna, majd tarkójára tette a kezét, és mosolygott. - Téged akarlak, senki mást. Te kellesz nekem, és senki más!
- Annyira örülök - mondta Travis, és hallhatóan megkönnyebbülés és öröm volt a hangjában. - Átmehetek? Negyed óra, és ott vagyok, rendben?
- Persze - válaszolt a lány, majd a piros gombot megnyomva a telefont a konyhapultra tette vissza.
Nem tudta, hogy most mi is fog történni pontosan, de egyben biztos volt, hogy jól döntött. Talán nem véletlen, hogy Caleb elment, és itt hagyta, a sors fel akarta ébreszteni őt arra, hogy van más férfi is a világon, akit tud szeretni, és aki viszont szereti őt.
Hanna felment a szobájába, majd a szekrény mélyéről elővadászott pár illatos gyertyát, amiket meggyújtott. A függönyt behúzta, hisz azt szerette volna, hogy igazán romantikus legyen ez a délután Travissel. A gyertyák bevilágították a szobát, nagyon kellemes hangulatot nyújtottak.
A csengő csengett, a lány sietve futott le, egészen az ajtóig.
A haját igazgatva nyitotta ki az ajtót, és engedte be a férfit, akinek szinte azonnal a nyakába ugrott. Travis egy szót sem szólt, karjai közé vette a lányt, majd szépen, lassan csókolt, hogy még romantikusabbá tegye a pillanatot.
- Úgy szeretlek - mondta Hanna, majd mélyen a férfi szemébe nézett.
Az lassan letette a lányt, majd nyakát átkarolva ölelte meg, és súgta a fülébe :
- Te vagy az egyetlen, aki kell nekem! Annyira szeretlek!
Újra egymás szemét figyelték, majd a mély csendet Travis törte meg.
- Tudom, még sohasem mondtam neked, de tudnod kell, hogy nagyon megszerettelek.
- Én is téged - válaszolt Hanna.
A fiatal lány megfogta a férfi kezét, és a lépcsőn vezette felfelé. A szobája ajtajához érve a fiú kezét megragadva fordította őt meg.
- Biztos vagy benne? - kérdezte, majd megfogta Hanna derekát.
- Biztos - válaszolt a lány.
A két fiatal a lány szobájába ért.
Travis újra keze közé véve a lányt, szépen lassan tette őt le az ágyra, s tett ő is ugyan így. Csókjaik olyanok voltak, mint a végtelenségbe nyúló nyár, ami meleg, és forró, és imádni való. Számukra most semmi más nem létezett, csak ők, ketten.
A szobában ragyogtak a gyertyák, amik kellemes barack illatot árasztottak. Ez még romantikusabb hangulatot eredményezett.
Hanna lassan kezdte lebontani a felsőt a férfiről, aki ezt nem ellenezte. Tudta, hogy ami köztük van, az igaz, és ilyenkor nincs mit tenni. Ha két szív szereti egymást, akkor mindent szabad.
- Nincs itthon senki? - kérdezte Travis.
- Még nincs - válaszolt Hanna. - Anya csak pár óra múlva jön haza.
A szerelmesek nem tehettek semmit, tudták, hogy most minden megtörténhet, aminek meg kell történnie. Egyikük sem akarta, hogy ne úgy legyen, ahogyan lennie kell. Hittek a kettejük jövőjében, hittek abban, hogy ők egymáséi lesznek.
És talán éppen ezért gondolták úgy, hogy most minden megtörténhet.
Az a pár óra csak az övéjük volt. Senki másé.
HA TETSZETT, NYOMJ EGY TETSZIKET, VAGY HAGYJ EGY HOZZÁSZÓLÁST!
FOLYTATÁS OLVASÓI KÉRÉSRE!
(Megjegyzés írásához kattints a
MEGJEGYZÉS ÍRÁSA fülre, majd ha megírtad a szöveget, amit el szeretnél
küldeni, a "Megjegyzés írása mint" mellett legörgetve, válaszd ki a
Névtelen fület! Ezután közzététel, majd írd be helyesen a számokat!)
Caleb a szobában ült, egy dögunalmas műsort nézve, amit igazából maga sem értette, hogy miért tesz. Az előtte lévő asztalon egy jó minőségű whisky hevert, s az üvegben már alig volt az alkoholos italból.
Gondolkodott...
Erősen...
A lányra gondolt, aki életében az első igaz szerelme volt. A lány, aki sohasem adta fel a harcot kettejükért, aki szerette, ott volt mellette, aki mindig mindenben segítette, s még színtisztán emlékszik, amikor a lány a saját házában adott számára menedéket.
Amikor becsukta a szemét, maga előtt látta a szőke hajú lányt, érezte az illatát, és a csókja édes ízét. Hiányzott neki minden egyes együtt töltött éjszaka, az, amikor átölelhette a lányt, a karjai közt tudhatta, és elmondhatta neki ezerszer, sőt százszor, hogy mennyire szereti.
Gondolataiba merülve hallotta meg az ajtón a halk kopogást...
Pár órával azelőtt
Hanna a konyhapultnál ült, és még mindig gondolkozott. Azóta már megette a félig tele lévő doboz fagyit, és megitta a méregerősre főtt kávét.
Úgy gondolta, itt az ideje, meg kell hoznia élete egyik legnagyobb döntését. Hisz, ez a lépés meghatározhatja az életét, és ha nem a helyes irányba lép, akkor megütheti a bokáját. Mindent fel kellett tennie egy mérlegre. Azt, hogy Calebbel évekig alkottak egy párt, és mennyire szerették egymást, illetve hogy Travissel kapcsolatuk egy új, egészen friss kapcsolat, ahol még ki kell ismeri, meg kell ismerni a másikat. Döntenie kellet, hogy marad-e a réginél, vagy egy új útra tér.
És...
Döntött.
Szíve megsúgta a helyes választ, azt, amit legbelül érzett, és ami vezette őt a helyes út felé. Biztos volt benne, hogy ez a döntés jobb lesz, hisz ki tudná jobban a választ, mint az ember szíve. Győzött a szív az ész felett.
Hanna újra a kezébe vette a telefont, közben az ablak elé állt. Kint már sötétedett. A telefonhívásra választ nem kapott, azonban nem adta fel, hisz döntött. És döntéséhez hű marad. Miután az ötödik hívásra sem kapott választ, felszaladt a szobájába, és a táskáját majd a cipőjét felvéve elindult első nagy szerelme, Caleb háza felé.
Reménnyel teli, - hogy otthon találja Calebet - állt az ajtó előtt, és félve kopogott be. Alig telt el pár másodperc, s az ajtó kinyílt. Caleb meglepődötten, de láthatóan boldogan állt ott. Hanna lába szinte a földbe gyökerezett, megszólalni alig tudott.
- Szia - bökte ki a lány, -Bemehetnék?
A férfi nem mondott semmit. Az ajtót kijjebb nyitotta, és beengedte a szőke hajú lányt. A nappaliba vezette, s mondta neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet.
- Beszélnünk kell - kezdte mondandóját Hanna. - Miért jöttél vissza?
- Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem miattad. Igenis miattad.
Lehet, hogy a sok alkohol, de az is lehet, hogy szíve miatt mondta ki az igazat Caleb, majd hajtotta le fejét.
- De amikor megtudtam, hogy már másé a szíved, hogy Travissel vagy. Nem is tudom. Borzasztó volt.
- Tudom - mondta Hanna. - De ha komolyan gondoljuk, ha te is benne vagy, talán újra kezdhetnénk. Nem gondolod?
Caleb a kezét nyújtotta a lánynak, s segítette őt fel a kanapéról, majd ölébe húzta.
- Biztos vagy benne? - kérdezte enyhe mosollyal az arcán.
- Egészen biztos - válaszolt Hanna.
Arcuk lassan közeledett egymás felé, majd szerelmi vallomásuk egy csókban teljesedett ki. A két fiatal sok idő után újra megcsókolta egymást.
- Tényleg miattam jöttél vissza? - kérdezte Hanna, mint aki el sem hiszi ezt a részét Caleb történetének.
- Csak miattad. Borzasztóan hiányoztál. Remélem meg tudsz nekem bocsájtani, hogy itt hagytalak ilyen hosszú időre.
- Te pedig remélem meg tudod bocsájtani, hogy nem vártalak meg. Hogy Travissel flörtölgettem.
- Ha megbocsájtasz, akkor én is - nevetett Caleb. - Szeretlek, Hanna.
- Én is nagyon szeretlek, Caleb.
Folyamatosan egymás szemébe néztek, le sem vették egymásról a szemüket. Ez volt az a pillanat, amit mind a ketten végig reméltek, hogy egyszer, egy szép napon újra megcsókolhatják egymást.
Caleb két karjába vette a lányt, gyengéden csókolgatta. Karjában vitte egészen a hálóig, hisz tudta - ez az éjszaka, csak a kettejüké lesz.
HA TETSZETT, NYOMJ EGY TETSZIKET, VAGY HAGYJ EGY HOZZÁSZÓLÁST!
FOLYTATÁS OLVASÓI KÉRÉSRE!
(Megjegyzés írásához kattints a
MEGJEGYZÉS ÍRÁSA fülre, majd ha megírtad a szöveget, amit el szeretnél
küldeni, a "Megjegyzés írása mint" mellett legörgetve, válaszd ki a
Névtelen fület! Ezután közzététel, majd írd be helyesen a számokat!)
Hanna a fotelban ült, és a régi képeket nézegette. Visszapörgette az időt az emlékezetében, amikor még boldog volt. Igazából magának sem akarta bevallani, hogy amióta Caleb nincs az életében, már nem is igazán boldog. Nincs miért felkelni, nincs kiért élni. A napjai többnyire magányosan telnek, s ezt egyre nehezebb elviselnie.
Felállva a karosszékből, a konyhába ment a már érett, harmincas éveiben járó nő, és feltett egy jó erős, feketét.
A konyhapultra támaszkodva még mindig a miérteket kereste. Miért lett vége? Miért nincs mellette aleb, amikor a legnagyobb szüksége volna rá? Rengeteg kérdés, amire még a szíve sem tudja a választ.
Igazából konkrét okot Caleb sem adott, annyit mondott csupán, hogy vége kell legyen, nem ez a helyes út, egyikőjüknek sem. Azt mondta, ha ezt egy vagy két évvel később mondja ki, még nehezebb lett volna az elválás. Hanna akkor volt huszonnégy éves, és az egészet nem is értette. Hisz remekül megvoltak a férfival, úgymond már a közös jövőt is jó előre megtervezték. Caleb két, Hanna inkább csak egy gyerkőcöt szeretett volna. Az esküvőt nagyon szűk családi és baráti körben szerették volna tartani.
Nos, igen. Hanna ilyenkor jogosan tette fel magának a kérdést, hogy miért.
Talán, máshogy is alakulhatott volna.
A kávé lefőtt, a szőke hajú még mindig tizennyolcnak látszó nő két cukorral itta. Behunyta a szemét, miközben a feketét szürcsölte, s mosolyra húzódott a szája, amikor visszagondolt közös emlékeikre.
Az első helyet mindenképp a zuhanyzós affér érte el. Amikor Hanna bebújt a zuhanyzóba Caleb mellé, csak azért, hogy édesanyja meg ne lássa. Visszagondolt, hogy pár héten keresztül ő bújtatta a saját házukban, és mit sem gondolt a következményekre. Fiatalság, bolondság - gondolta.
Az ajtón halk kopogás hallatszott.
Hanna a bögrét letette, haját kezével megigazította. Még megmaradt benne az a tulajdonság, hogy mindig, mindenki előtt szeretett csinosan öltözködni, szerette ha jól áll a haja, ha szépen csillog a szája az ajakfénytől, és ha festettek, ápoltak a körmei.
Az ajtó nyílt, a túloldalon a már jól ismert, jól észbe vésett Caleb arca tárult fel.
Hanna nem hitt a szemének. Pont most jelenik meg a férfi, akire gondolt, akit már majdnem tíz éve, hogy elvesztett, s azóta nem is akart mással lenni. Nem nézett rá más férfira, nem randizott, nem tervezett családos jövőt. Akivel tervezte, az elhagyta. A tervek elszálltak, és vissza sohasem jöttek. De most, felcsillant az utolsó reménysugár.
- Szia, - szólalt fel Caleb hosszú hallgatás után - beengedsz?
A nő egy szót sem szólt, odébb állt, s ki nyitotta az ajtót.
A konyhában egymással szemben leültek a bárszékekre.
Caleb rengeteget változott. A haját kicsire vágatta, s talán még fogyott is pár kilót.
- Mit keresel itt? - kérdezte Hanna választ kutatva.
- Szeretlek - mondta a férfi, és megfogta a nő kezét.
- Ez nem így megy, - rántotta ki a fogásból kezét - Már majdnem tíz éve, hogy itt hagytál. Veled terveztem a jövőmet, veled akartam élni! Családot akartam, gyerekeket, s te egy pillanat alatt elvettél tőlem mindent!
Hanna szemébe könnyek szöktek.
- És ha már van valakim? - folytatta a nő - Ha közben elvett valaki feleségül, vagy ha egy egy éjszakás kalandból becsúszott egy gyerek?
- Nem érdekel az sem. - válaszolt Caleb. -Vissza foglak szerezni. Tudom, hogy magyarázattal tartozom, amit mindjárt el is fogok mondani, csak összeszedem a gondolataimat, hogy hogyan is mondhatnám el.
A férfi hallgatott, majd hozzákezdett. Nehéz percek voltak ezek.
- Amikor tíz évvel ezelőtt itt hagytalak, az azért volt, mert kiderült, beteg vagyok. Rákos. Nem akartam, hogy egy ilyen férfivel éld le az életed, aki beteg, s lehet, soha nem is gyógyul fel. Tudtam, jobb ha szakítunk, jobb ha azt mondom, hogy legyen itt vége. Ez az én harcom volt, s nem a tiéd. Nem akartam, hogy te is harcolj, azt akartam, hogy nyugodt, boldog életed legyen.
- Beteg vagy, - kérdezte Hanna, és megfogta a férfi kezét.
- Már nem - válaszolta, majd elmosolyodott. - Kiderült, már nincs semmi baj. tíz évbe telt, míg teljesen felgyógyultam, számtalan harcom volt a betegséggel, de itt vagyok, mert szeretlek! Talán mostmár én is biztosítani tudok neked egy normális, boldog életet.
- Caleb. El kellett volna mondanod.
- Tudom, hidd el számtalan álmatlan éjszakám volt. De amint már mondtam, ez az én harcom volt. Téged sokkal jobban megrázott volna, mint engem. Esetleg van rá esély, hogy megint együtt legyünk?
- Bizony, hogy van - válaszolt Hanna.
A nő felállt a székről, majd Caleb mellé lépett. A férfi megsimította a nő arcát, majd egy gyengéd, édes csókot adott ajkára.
HA TETSZETT, NYOMJ EGY TETSZIKET, VAGY HAGYJ EGY HOZZÁSZÓLÁST!
FOLYTATÁS OLVASÓI KÉRÉSRE!
(Megjegyzés írásához kattints a
MEGJEGYZÉS ÍRÁSA fülre, majd ha megírtad a szöveget, amit el szeretnél
küldeni, a "Megjegyzés írása mint" mellett legörgetve, válaszd ki a
Névtelen fület! Ezután közzététel, majd írd be helyesen a számokat!)
Sziasztok! :)
Itt lenne az újabb rész, remélem tetszik majd nektek! :)
Nyitottam egy új blogot, nézzetek be, ha érdekel. Katt IDE!
Tetszikelni a rész végén, feliratkozni, és megjegyzést írni (persze csak ha tetszett) kötelező! :) Ha szeretnétek követni a blogot Facebookon, akkor katt IDE!
Puszilok mindenkit.
Az ég beborult. Lassan csepergett az eső, amolyan kellemes, felfrissítő zápor volt ez, a forró nyári napon. Candi, Aria és Emily csendben ültek egymás mellett. - Miért kellett nektek ez a notesz? - kérdezte Candi, majd a lányokra nézett.
- Kíváncsiak voltunk. Miért vagyunk benne ebben a noteszben? Bele van írva minden egyes személyiségjegyünk. Minden, amiről felismerhetőek vagyunk, de miért?
- Miért kell nektek minden tudni? - kérdezett vissza Candi.
- Mert tudni szeretnénk, hisz rólunk van szó - válaszolt Aria, majd felállt a fotelból.
- Nem kell mindent tudnotok! - rivallt rá Candi, majd a kezével hátra nyúlt, abba a bizonyos kartondobozba.
***
Toby többször kereste Candit, a lány azonban egyszer sem vette fel. Szeretett volna vele beszélni, le akarta az egészet zárni, el akarta a fejéből hessegetni a gondolatot, miszerint ő és a lány még egyszer, valaha egy pár lehetnek. Mert nem lehetnek. Ő Spencert szereti, és biztos benne, hogy a lánynak is volt rajta kívül más.
A házhoz érve még egyszer nagy levegőt vett, majd elindult befelé, hogy elintézze azt, aminek talán már akkor véget kellett volna vetni, amikor Candi elköltözött innen. Kopogott az ajtón, hosszan, majd várt. Senki sem nyitotta ki. Régen sokat járt itt, pontosan tudta, melyik szobába kell menni, hogy hol lehet a lány, ha már nem nyitott ajtót. Biztosan van itthon valaki, hiszen minden nyitva van.
Toby a lépcsőn elindult felfelé, és benyitott a szobába. Éppen idejében...
***
Candi a kezével kivette a fegyvert a dobozból, és a háta mögé tette. Ott tartotta, megvárta a megfelelő pillanatot, amikor az egyikük nem figyel. Furfangos lány volt. Emilynek megcsörrent a telefonja. Igen. ez volt a Candinek legmegfelelőbb pillanat.
De ekkor...
Toby sebesen nyitott be az ajtón. Meglepetésére egy lány helyett hármat talált ott. Beljebb lépett, megállt. Az első gondolata az volt, hogy mit fog mondani Spencernek, mit keres Candinél. Biztos volt benne, hogy Emily és Aria, vagy legalábbis egyikük elmondja majd a lánynak, hogy mint egy hős szerelmes, úgy rontott be a szobába.
Candi a fegyvert lassan visszacsúsztatta a dobozba.
- Toby, - szólalt fel Aria - te meg mit keresel itt?
- Pont téged kereslek.
- Engem? - kérdezte meglepődötten a lány. - Igen. Meg akartam veled beszélni valamit, Spencerrel kapcsolatban.
- Akkor menjünk is Emily, nem?
A lányok felálltak, és elindultak kifelé.
- Majd legközelebb megbeszéljük - mondta Candi, és egy gúnyos mosollyal köszönt el.
- Toby, állj meg! - szólt Emily, miután kiértek a házból. - Tudjuk, hogy nem Ariaval akartál beszélni, nem vagyunk hülyék. Mégis mit akartál Canditől? Miért mentél be csak úgy a házba, sőt egyenesen a szobájába?
- Tényleg csak veletek akartam beszélni, és mivel tudtam, hogy ott vagytok, mivel láttam, hogy bementetek, úgy gondoltak utánatok megyek. - Ennek semmi értelme - mondta Aria.
- Akkor ne higgyétek el - válaszolt a férfi, majd zsebre tette kezét, és egyenesen Spencerhez tartott.
***
- Miért mentél be hozzá? - kérdezte Spencer, majd mérgesen nézett a férfira. - Meg akartam neki mondani, hogy hagyjon békén engem. Vagyis minket. Tudnia kell, hogy te nekem lettél teremtve, és hogy téged szeretlek. Csak téged, Spence!
- Ez nagyon édes. - válaszolt a lány. - Amikor megláttalak vele beszélgetni, olyan féltékeny lettem. Jól tudod, hogy ez nem szokásom, de úgy néztél rá... hogy azt hittem egy régi szerelmed. Beszélgetésük nevetésbe torkollott, bár csak Spencer nevetése volt igazi, megkönnyebbült nevetés. Toby pontosan tudta, el kell mondania a lánynak, hogy Candi egy régi nagy szerelme, de nem ez volt a megfelelő pillanat.
- Mit szólsz, ha azt mondom, hogy csak ketten vagyunk itthon? - kérdezte a lány, majd megfogta a fiú pólóját, és lassú mozdulatokkal hámozta le róla.
Candi a szobájában ült, kezét morzsolgatta. Mérges volt, sőt, rettentően ideges. Nem értette, hogy miért nem szereti már őt Toby, hisz akkor régen nagyon szerelmesek voltak. A telefont a kezébe vette, hosszas gondolkozás után rányomott a gombra, és hívta Tobyt.
A telefon ki volt kapcsolva.
Az első kérdés, ami felmerült benne, hogy mit tegyen most. Mit tehetne egyáltalán? Tegye féltékennyé Tobyt, vagy próbálja még rábeszélni, hogy őt szeresse? Nos... ez meglehetősen elég vicces ötlet.
Más megoldást nem látva, a kartondoboz aljáról elővette a fegyvert, és elindult, a Hastings ház felé.
Tegnap vége lett a vizsgáimnak, úgyhogy innentől kezdve többet tudok majd írni! :) Remélem örültök neki.
Itt is az újabb rész, úgyhogy mindenkinek jó olvasást kívánok! :)
- Holnap visszamegyünk, és megmondjuk neki, hogy még mindig nincs meg amit keresek, és közben kihozzuk a kis noteszt. Úgy jó lesz?
- Tényleg, nem is mondtad, mit kerestél ma ott? - kérdezte értetlenül Ariától, majd kortyolt a kávéból.
- Ez nem lényeg - válaszolt a lány - de ha annyira tudni akarod tegnap otthagytam a telefontartóm. Azért mentem ma vissza. Majd mondom azt, hogy haza kellett rohannom.
- Rendben van - mondta Emily - akkor holnap akció.
***
Candi magányosan sétált hazafelé, lelkiismeret-furdalással. Pont a megtörténteket nem szerette volna, és beleesett a csapdába. Így már biztos, hogy Toby is kiábrándult belőle, és Spencer barátságát is elvesztette, talán egy életre.
A kis utcába bekanyarodva kellemes érzés töltötte el a lányt. Eszébe jutottak azok a bizonyos régi szép emlékek, amiket Tobyval élt át. Rengeteg volt belőlük. Hiányzik neki. A zsebében lévő telefon ekkor megrezzent. Hívta valaki. Kíváncsian vette elő, és nézett rá a kijelzőre. Maga sem hitte el, hogy a bejövő hívás Tobytól érkezett. - Szia - szólalt meg a lány.
- Szia Candi - mondta Toby - sajnálom Spencer kirohanását. - Ugyan, dehogy. Igaza volt. Én voltam a hibás. Nem szabadott volna elhívnom téged. - Nem, ez nem igaz. Ha nem szól közbe, igent mondtam volna. Szeretnék veled találkozni. Kettesben. Csak te és én.
- Ez nem jó ötlet Toby. Nem lehet.
A lány meg sem várta, hogy a fiú mit mond, egy határozott mozdulattal letette a telefont. Meg kellett állnia, hogy megnyugodjon, és feltegye magában a kérdést: lehet, hogy a fiú még mindig szereti?
***
- Akkor bemegyünk, te eltereled Mr Ligth figyelmét, én pedig a telefontartót keresvén előkutatom a noteszt. Oké?
- Rendben, ahogy megbeszéltük. A két lány a Ligth ház előtt állt, és csengettek. Hosszas várakozás után nyílt az ajtó, és Cristopher Ligth engedte be a két lányt. Mindent a megbeszéltek szerint tettek. Emily figyelmet terelt, Aria pedig a konyhában kutatta a füzetet.
- És hogy van, Mr Ligth? - kérdezte Emily, zavarodottan.
- Megvagyok. Jobban is lehetnék.
- Miért?
- Az időváltozásra mindig fáj a fejem.
-Teljesen mint apukámnak. Neki is mindig...
A beszélgetés megszakadt, ugyanis Aria hangosan kiáltott Emilynek, hogy megtalálta a telefontartót, és most már mehetnek.
***
Candi a házuk elé ért. Fejében még mindig kavarogtak a gondolatok, de amikor meglátta a két lányt, mintha valaki elfújta volna a gondolatait, már sokkal inkább érdekelte, hogy miért volt náluk Emily és Aria. - Hé, lányok! - kiáltott Candi, majd gyors léptekkel a lányok után ment.
- Szia.
- Miért voltatok nálunk?
- Csak a telefontartómat kerestem - válaszolt Aria, majd háta mögött erősen szorongatta a noteszt, nehogy észrevegye Cadni.
- Ja, értem, és meglett?
- Igen, itt van. De mi most mennénk is mert sietünk - mondta Emily, aki menteni akarta a helyzetet.
Ekkor következett be az, amire egyikük sem számított. Egy gördeszkás, Ariát majdnem fellökve suhant el mellettük, a lány kezéből kilökve a füzetet.
- Ez meg mi? - kérdezte Candi, és a noteszért nyúlt. - De hát ez az apám notesze.
Candi a két lányra nézett kérdően, s egy vérfagyasztó mondatot intézett hozzájuk.
- Gyertek vissza hozzánk. Van mit megbeszélnünk.
Sziasztok kedves olvasók! :)
Meghoztam a II.évad legújabb részét! Remélem mindenkinek tetszik majd. Kérlek, írjatok megjegyzést, hogy tudjam, kinek és miért tetszett.
Jó olvasást! :)
Spencer nagy sebességgel rohant ki az épületből. Toby szinte azonnal utána sietett, Candit egyedül hagyva.
- Hé, Spence! - kiáltott utána a fiú, de a lány meg sem állt. - Hé, Spencer állj már meg!
Toby megragadta hátulról a lány karját, és visszafelé húzta.
- Nem tettem semmit - mentegetőzött.
- Nem tettél, tudom - válaszolt végül - De nekem az épp elég, hogy tenni akartál, vagy akarsz, vagy nem is tudom. Elengednéd a kezem?
- Te ezt honnan találtad ki Spencer?
- Nem kitaláltam, hallottam.
- De nem hallhattál semmit.
- Nem? Azt sem, hogy felajánlotta neked Candi, hogy találkozzatok?
- Igen, felajánlotta, de én nem mentem bele! Nem fogok vele találkozni, nyugodj meg! Én téged szeretlek.
- Biztos? - kérdezte a lány.
- Egészen biztos - válaszolt Toby.
- Nem is értem, hogy öt perc ismeretség után, hogy lehet valakinek ekkora az arca, hogy elhívja más barátját. Barátkozni akartam vele, de innentől kezdve, tabu téma.
- Ezt én sem értem - válaszolt a férfi.
Toby jobbnak gondolta, ha Spencer nem tud a múltról, arról, hogy nem csak most ismerte meg Candit, hanem hosszú évekkel ezelőtt.
***
Aria az ajtón kopogtatott, várta, hogy valaki ajtót nyisson. A lány a Ligth család házánál járt, ugyanis tegnapi látogatása alkalmával ottfelejtette telefontartóját, és mindenképpen mielőbb vissza szerette volna kapni. Adam nyitott neki ajtót.
- Szia - szólt Aria - Tegnap itt hagytam a telefontartóm, tudsz róla esetleg?
- Nem, nem tudok - válaszolt Adam - De gyere be nyugodtan és keresd meg. Tudod, hogy hol hagyhattad?
- Igen, azt hiszem a konyhában, amikor Candivel a limonádét csináltuk.
A kisfiú bekísérte Ariát a konyhába, majd rábízta, hogy keresse meg nyugodtan elveszettnek hitt holmiját, és elhagyta a szobát. A lány szétnézett, de a telefontartó sehol sem látta, így elkezdett kutatni a fiókokban, hátha ott találja valahol.
A nagy kutakodásban, az egyik fiókban, Aria meglátott egy kis noteszt. Mikor csukta volna vissza, a fiókot, kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és nagy érdeklődéssel nyitotta ki.
Aria elképedt az látottaktól. Leült egy székre, majd összecsukta a noteszt, és maga elé bámult. A papírok tele voltak nevekkel, és a személyleírásokkal. A lány ekkor kíváncsi lett, hogy vajon az ő neve is szerepel-e a több száz ismeretlen között. Kinyitotta újra, és kutakodott, pontosan addig, amíg meg nem találta, amit keresett. Mind négyükről talált leírást. A noteszt összecsapta újra, majd a helyére tette azt. Telefonját kivette a zsebéből, majd Emilyt tárcsázta, közben nyitva hagyva maga után az ajtót, kiviharzott a házból. Már nem is érdekelte őt a telefontartó, amiért eljött a Ligth házba, sokkal inkább érdekelte az újabb titok kiléte.
***
Aria és Emily egy találkozót beszéltek meg a közeli kávézóban. Aria a telefonját percenként megnézte, és figyelte, hogyan telnek el a percek, szorosan egymás után. Emilyre nem sokat kellett várnia, alig telt el pár perc, amikor a két lány már egymás mellett ülve tárgyalták a történteket. - Hozhatok valamit? - kérdezte az akkor odaérő pincér. - Jöhet egy kávé? - kérdezte Emily, majd Ariára nézett. - Persze . mosolygott a lány, és kezeit összekulcsolta.
- Akkor két kávét kérünk. A pincér felírta a rendelést, majd hátat fordítva ment a pulthoz.
- Na mondd, mi olyan fontos?
- Ma voltam Candiéknél - kezdett mesélni Aria - és olyat láttam, amit nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy ki és miért, de valaki fel írja egy noteszbe az emberek jellemzőit, akit ismer. Mindent felír, amiről fel lehet ismerni. - Most viccelsz - monda Emily, és közelebb húzódott Ariához.
- Nem, ez teljesen komoly. Amikor megláttam, meg is ijedtem. Nem tudom, hogy Candi, vagy Mr Ligth, esetleg Adamé az a füzet, de ki kell derítenünk, hogy ki és miért csinálja ezt. A legijesztőbbet még nem mondtam. Mi is le vagyunk írva. Mind a négyen, egytől egyig. - Gyerünk - mondta Emily - most azonnal odamegyünk, és utánajárunk ennek.
- Megőrültél? - kérdezte Aria, majd visszarántotta a lányt a székre. - Nem tudja senki, hogy én azt láttam. Érted? Senki. - Akkor mit tegyünk? - Nekem vagy egy ötletem - mondta Aria, majd a frissen érkezett kávét kezdte kortyolgatni.
Sziasztok! Siettem, igyekeztem és meghoztam az újabb részt! :)
Ígérem nyáron ennél is aktívabb leszek, de most jönnek az év végi vizsgáim, amire sokat kell készülnöm. Azért abban a kis szabadidőmben próbálok minél színvonalasabban írni. Remélem ez is tetszeni fog.
Puszilok mindenkit! :)
Új reggel borult a tájra, és újra ugyanaz a friss levegő árasztotta el Rosewood csöndes, kellemes környékét.
Candi újra saját szobájában ébred, így mosollyal indult a napja. Felült az ágyban, s lassan a fürdőszoba felé tántorgott. A tükörbe nézett, s közelebbről is szemügyre vette karikás, fáradt szemeit. Úgy gondolta, egy kis alapozó segíti eltüntetni a tegnapi fáradalmakat, így hát a tubusból kinyomva arcán lassan kente szét, a bőréhez tökéletesen passzoló sminket.
Köntösébe bújt, majd az órára nézett, ami még csak reggeli hét órát mutatott, de ezt a legkevésbé sem bánta, hisz szeretett korán kelni.
A konyhába érve a lány orrát finom illat csapta meg. Cristopher tojást sütött baconnel.
- Jó reggelt, apu!
- Neked is kicsim - válaszolt a férfi.
Az asztal már meg volt terítve, csak az étel hiányzott belőlük. Cristopher hamarosan azt is rátette, s a tojás és bacon kombináció mellé tette a salátát.
- Hogy vagy fel ilyen korán? - kérdezősködött Candi.
- Nem tudtam aludni. Még nagyon furcsa itt. Vissza kell állítani az agyamat a Rosewoodi csendességhez.
A reggeli fogyasztása közben csendesség uralkodott. Adam még békésen aludt az ágyában, de a csengő hangja, őt is felverte.
- Kinyitom - mondta Candi, majd a kezét egy szalvétába törölte, és az ajtó felé indult.
Az ajtó nyitása némi nyikorgással járt, de a lány nagyon megörült, amikor az ajtó másik végén Spencert látta.
- Szia Spence - mondta Candi, és két puszival köszöntötte a lányt.
- Szia - válaszolt Spencer - esetleg nincs kedved eljönni velem a könyvtárba? Ma van a huszadik évfordulója annak, hogy megnyitotta kapuit.
Spencer szépen mosolygott, és mindenképpen szerette volna, ha Candi vele tart. Igaz, hogy sohasem volt igazán jóban Candivel, de ezt most szerette volna bepótolni. A tegnapi limonádés délután után, teljesen megváltozott a véleménye.
- De persze - monda Candi - Gyere be, gyorsan felkapok valamit, és mehetünk is.
Spencer belépett az ajtón, és az előszobában helyet foglalt egy széken. Szétnézett. A falakon látott rengeteg családi képet, amik már tegnap felkerültek. A padlón még mindig rengeteg doboz ült, amik a kipakolásra vártak.
Cristopher kilépett a konyhából, és Spencer felé indult. Amikor meglátta a lányt, széles mosolyra nyitotta a száját, és felé közeledett.
- Én Cristopher Light vagyok, üdvözöllek nálunk - mondta a férfi.
Spencer nagyon furcsán érezte magát, hiszen már tegnap járt itt, és be is mutatkozott.
- Ó, én Spencer vagyok - mondta a lány - De már tegnap találkoztunk.
A férfi hosszasan elgondolkozott, majd a fejéhez emelte kezét.
- Hát persze. Milyen buta vagyok.
A férfin zavartság látszott. Spencer nem értette a helyzetet.
- Mehetünk - mondta Candi, és lelépdelt a lépcsőn.
- Gyors voltál. Induljunk.
***
Az utcán haladva a két lány igen sokat beszélgetett. Szerették volna jobban megismerni egymást, aztán éppen ezért mindent megkérdeztek egymástól.
- Apukád olyan furcsa volt - mondta Spencer - Ma bemutatkozott nekem, pedig már találkoztunk.
Candi maga elé nézett, s úgy tűnt, maga sem tudja, mi mondhatna.
- Van amikor elfejelt dolgokat. Ennyi az egész.
***
A könyvtárban rengeteg ember volt. Sok ismerős arc, rengeteg barát. Legalább is Spencer számára. Toby is itt volt, ő Spencer barátja. Köszönésük egy csókban teljesedett ki.
Amikor Candi azonban meglátta őket csókolózni, azonnal eszébe jutottak azok a szavak, amiket a fiú mondott neki, az elköltözésük előtti estén. Pontosan akkor, amikor Toby tizennyolc, Candi tizenhét éves volt.
Négy évvel ezelőtt - Várni fogok rád - mondta Toby, majd még egy csókot nyomott Candi ajkára. - Nagyon szeretlek - válaszolt a lány, s még egy könnycsepp is kicsordult a szeméből. - Tudom, hogy mi örökké együtt leszünk, tudom, hogy egy napon visszatérsz. Hallod? Ne sírj, kérlek! Meg foglak várni! Itt leszek, és várni foglak, és ugyan úgy foglak szeretni, mint ahogy most! A két fiatal egymás nyakába borult, és próbálták kiélvezni az utolsó együtt töltött perceket. - Biztos, hogy megvársz? Biztos, hogy én leszek az egyetlen lány az életedben? - Hidd el nekem, hogy megvárlak! Akármennyit is kelljen várnom. Nagyon szeretlek!
- Ő itt Candi - mutatta be Tobynak a lányt, vagyis azt hitte, hogy bemutatja, közben a két ismerős arc, egymás szemébe nézve látták a múltat. Az elköszönés utolsó perceit.
- Ismerjük egymást - mondta Candi, de azért a kezét Toby felé nyújtotta.
- Igen - mondta a férfi.
- Valóban? Akkor mondhattátok volna. Magatokra hagylak titeket egy pár percre, ha nem gond. Beszélnem kell Mrs. Peackokkal. Várjatok meg itt.
Miután Spencer magukra hagyta őket, hatalmas űr volt kettejük között, s hatalmas űr volt, a fejükben is.
- Azt mondtad megvársz - mondta Candi, majd Tobyra nézett.
- Tudom - válaszolt a férfi - De megszerettem Spencert. Szeretem őt.
- És engem már nem, ugye?
- Nem tudom. Jó újra látni téged. De nem vagyok biztos a feléd érzett érzelmeiben.
- És ha azt mondom, hogy gyere át ma este, akkor átjössz? Egy ártatlan baráti beszélgetésre. Kicsit elgondolkodunk a múlton. Mit szólsz?
A fiú hallgatott, sem igennel, sem nemmel nem válaszolt.
Sziasztok! :)
Meghoztam a II. évadunk 2. részét! Olvassátok el, és írjátok meg nekem mit gondoltok erről a részről! :)
Candi hosszú évek után, most újra abba a szobába lépett, ahol a gyermekkorát töltötte. Ennek a szobának a padlóján firkált, vagy játszott a babáival, ennek a szobának a falai hallgatták bánatos sírását egy-egy csalódás után.
- Furcsa - mondta a lány, majd leült a padlóra.
Szemeivel a polcokat fürkészte, és nézegette régi játékait, babáit, könyveit. Igazából nagyon szép emlékek kötik őt ide, amiket soha nem felejt el. Nézelődés közben egyszer mosoly, máskor komor tekintet vehető észre arcán.
- Újra itthon - mondta édesapja, majd az ajtófélfának támaszkodott. - Kérsz egy kávét?
A lány mosolygott, majd nyújtotta felfelé kezét, mutatva apjának, hogy segítsen neki felállni.
***
A forró kávé szinte égette Candi ajkát, de nem vett tudomást róla. Igazából, mióta a főiskola évek alatt megszokta, hogy reggel ötkor kel, és két perc alatt kell meginnia a kávéját, majd öt perce van elkészülni, már tudomást sem vesz az ital forróságáról.
- Miért nem hívod át a barátnőidet? - kérdezte Cristopher. - Hogy is hívják őket?
- Aria és Spencer. Emilyvel és Hannaval sohasem voltam olyan jóban.
- Akkor itt az ideje. Hívd meg őket is.
- De miért apu?
- Hogy megismerd Emilyt és Annat.
- Hanna apu, nem Anna.
- Igaz, - mondta Cristopher - Na, mire vársz?
Candi kezébe vette telefonját, s Ariat hívta először.
***
Az öt lány a hátsó kertben ülve élvezte a napsütést. Candi még limonádét is készített, s gyorsan összedobott egy salátát. Nem akarta, hogy a vendégei azt higgyék, nemtörődöm vendéglátó.
A nap sütött, de már nem volt az ég közepén. A madarak csiripeltek, a város csendes volt.
- Mesélj magadról Candi. - mondta Hanna - Jó újra itthon lenni?
- El kell mondanom - kezdte mesélni a lány - nagyon nagyon jó! Imádtam itt élni gyermekként is, de hogy most még egy esélyt kaptam... ez maga a csoda.
Candi hosszú mesélésbe fogott, s elmondott mindent, életének elejétől,idáig mindent.
***
Cristopher lányának ablakából nézett le, és látta az öt lányt beszélgetni, mint egy régi, összeszokott csapat. Büszkeség töltötte el, hogy Candi mennyire könnyen barátkozik, és hogy ilyen gyorsan barátokra is talált.
Leült az íróasztalhoz, még innen is pontos kilátás nyílt a lányokra. Elővett a nadrágzsebéből egy egészen kicsike noteszt, s a tolltartóból egy tollat, majd írni kezdett.
Hanna Marin Hosszú szőke haj, ég kék szemek
Emily Fields Barna haj, barna szem, kreol bőrszín
Spencer Hastings Barna haj, világos bőrszín
Aria Montgomery Barna haj, alacsony termet
Cristopher mind a négy lányról pontos személyleírást írt a noteszbe, majd becsukta, és visszasüllyesztette nadrágzsebébe.
Sziasztok kedves olvasók!
Újakhoz, és régiekhez szólok egyaránt. A blog ma HIVATALOSAN IS MEGNYITOTTA A KAPUIT! Újra!
Aki eddig nem olvasta volna a blogom, most nyugodtan bekapcsolódhat, hisz új szereplők, történések lépnek életbe, új kalandokkal, titkokkal és szerelmekkel vegyítve.
Nagyon nagyon jó olvasást kívánok, írjatok megjegyzést, iratkozzatok fel, s egyszerűen csak érezzétek jól magatokat, hisz én is csodásan éreztem magam akkor, amikor megírhattam az első részt, újra.
U.I.: Ezt a visszatérést hívjuk csak 2. évadnak.
Rebecca Hill, és Jason DiLaurentis 2014.márciusában Európába költöztek, egy új élet megkezdése gyanánt.
Rosewood. Az ég kék, a nap még csak most bújik ki a hegyek tetejénél. A levegő hűvös, majdnem hogy hideg, de mégis jól érzed magad. Tudod, ez az az érzés, mikor egy friss nyári reggelen magadba szívod a tiszta levegőt, majd szétnézel, és rácsodálkozol a világra, hogy milyen csodás. A nap melegíti a hátadat, és most, ha máskor nem is igazán, most teljes mértékben jól érzed magad.
Igen, Rosewood. Kedves emberek, finom fagylalt, remek közérzet. Emily Fields is itt él, a lány, aki már több mindenen ment túl mint gondolnánk. Egy életvidám, mosolygós lány, aki ma reggel is a fülhallgatójával fülében, a kedvenc sportcipőjét felvéve indult futni. Futás közben kavarognak a gondolatok a fejében. Talán már születése óta is pontosan tudnia kellett volna, hogy leszbikus, vagy ez akkor alakult ki benne amikor először csókolt meg egy lányt? Maga sem emlékszik pontosan. Egyedül érzi magát, ebben a rideg, komor világban.
Az első napsugarak besütése az ablakon, ez ébresztette a szőke fürtös lányt, aki még inkább paplanjába burkolózott, s a fejére húzta azt. Maga mellé tekintett, majd látta az embert, aki az életét jelenti. Ő volt Caleb. Hanna és a fiú már több mint egy éve alkotnak egy párt, s kapcsolatuk igaz nem mindig idilli, még mindig nagyon szeretik egymást. Ők minden egyes együtt töltött percet csodaként élnek meg, s ki is használják azt. Gyönyörű reggel ez is számukra.
A szobában kávé illata terjed. A frissen lefőzött feketére ilyenkor minden embernek szüksége van a Hastings családban. Anyu, apu munkába szalad, Spencer Hastings pedig a szemét a padlóra szegezve áll a pult felett, s szürcsölgeti kávéját. A gondolatok az ő fejében sem nyugszanak. Sokan mondták már neki, hogy bárcsak az ő életét élhetnék. A látszólag tökéletes életet. A fiatal lány élete azonban közel sem olyan, mit amilyennek gondolják. Spencert a leginkább az A ügy zavarja. A titkos idegen kiléte... hogy ki is A valójában.
Aria Montgomery, a mindig mosolygós, aranyos lány, aki négyük közül talán a legérzékibb, és a legnagyobb csalódásokon van túl. Azonban még most is, egyfolytában mosolyog. Legalábbis ha társaságban van. Akkor biztosan. A teraszon ülve, egy finom kakaóval a kezében csodálkozik a világra. Magába szívja a friss levegő zamatát, eszébe jutnak a régi szép emlékek. Aztán meghallja a költöztető teherkocsi zúgó zaját, s riadtan ül fel székéből. Ne költözz ide, kérlek! Te is csak egy újabb áldozat leszel a sok közül...
A jármű bekanyarodott, az emberek szépen lassan szállnak ki belőle. Először is az édesapa, Cristopher Ligth, aki a második gyermeke születésekor elvesztette feleségét, s most egyedül neveli a számára mindig is apró, édesgetni való gyermekeit. Másodikként ugrik ki a kocsiból Adam, a kis, tizenhárom éves örökmozgó kölyök, majd utoljára a friss diplomás Candice Light. A hosszú vörös hajú lány, már nem először jár ezen a környéken. A család anyagi gondjai miatt azonban nem maradhattak itt.
Aria felpattant a székéből, s a szomszéd házhoz rohant. Felismerni vélte még egész kicsi korából a lányt, akivel mindig együtt játszottak, befonták egymás haját, s együtt mentek sütizni a nagyival, a közeli cukrászdába. - Te vagy az, Candi? Tényleg te vagy az? - kiáltott Aria már egészen messziről. - Aria... te jó ég! Mindkét lánynak könnyek szöktek a szemeibe. Egyrészt a meghatottság, másrészt a boldogság könnyei. - Jól megváltoztál. Annyira hiányoztál amikor elmentél, s most újra itt vagy. El sem hiszem, tényleg. Lehetséges, hogy ennyi időn keresztül is megmaradt a barátságunk, amit már majdnem tíz éve kötöttünk? - Egészen biztos vagyok benne - mondta Candice - olyan jó újra itt lenni. Itthon. A két lány egymás nyakába borult, majd közösen kezdték bepakolni a kartondobozokat, s kipakolni belőlük.
Aria talán még nem is gondolta, hogy régi barátnője már nem az, akit ő annak idején megszeretett, ahogyan azt sem, hogy az egyik kartondoboz mélyén egy pisztoly, egy kés, illetve egy bilincs fekszik. Jó mélyen eldugva.
Sziasztok drága (még meglévő) olvasóim!
Elhoztam nektek az utolsó részt, fájó(!) szívvel. Nagyon nagyon boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a kalandnak. Hatalmas szeretetet kaptam tőletek, és ezt meg sem tudom mind köszönni. Ha valakinek az eszében megfordul a kérdés, hogy lesz-e még blogom, akkor a válaszom IGEN. Amint elkezdem, linkelni fogom Nektek. Köszönöm ezt a csodás időt, és ezer puszi mindenkinek!
u.i: Tudom, hogy elég rövidke lett, de úgy éreztem , valahogy mégiscsak le kell zárnom.
2 hónappal később
Rosewood - Hill ház; 15:46 perc
Boldog vagyok. Mindenféle értelemben. Az életem egy hirtelen kanyarral fordult a jobbik irányba, és ezt az édesanyámnak, és Jasonnek köszönhetem a leginkább. Igen, még mindig fáj amit tett, de megpróbálta helyre hozni, minden egyes pillanatban a kívánságaim nézi, figyeli, és próbál mindent megtenni, azért, hogy nekem jó legyen. Vagyis pontosabban nekünk. Nekem és a picinek. Már egész nagy, több mint négy hónapos. Az orvos azt mondta, hogy már megnézhetnénk, hogy fiú -e vagy lány, de én jobban szeretném, ha csak a születése pillanatában derülne ki.
A nyár csodálatos volt. Amilyen szép volt, olyan gyorsan el is telt. Szívesen pörgetném vissza az időt, és még töltenék el ezer és ezer napot a nyárban, de sajnos ez nem lehetséges. A falevelek lehullnak, a nap már csak néha lesz az égen. Mégis minden egyes pillanatban a szépet kell figyelni a világban, és meglátni a jót.
Gondolataim közepette egy kéz érintette meg a vállamat, amire én rögtön felkaptam a fejem, s megfordultam.
- Jól vagy? - kérdezte Jason, majd a kezembe nyomott egy pohár tejeskávét.
- Persze, gyere ülj le mellém.
Jason leült, és átkarolt. Éreztem az illatát, és éreztem a szívverését. Csodálatos vele lenni. Csoda minden egyes perc.
- Szeretnék valamit kérdezni - mondta, majd megfogta a kezem.
Kicsit meglepődtem, de egyben a lélegzetem is felgyorsult. Izgultam, hogy vajon mi lehet az, amit kérdezni szeretne.
- Becky, én nagyon szeretlek. Szeretem a picit is, és imádok veled lenni. Kérlek gyere hozzám feleségül!
Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak. Nem azért, mert nem tudtam mit akarok, hanem azért, mert hatalmas meglepetésként ért, hogy feltette ezt a kérdést.
- Hát persze - nyögtem ki végül, és megjelentek a szememben a boldogság könnycseppjei.
2 órával később
Csodálatos a gyűrű, csodálatos minden. Szép az élet, jelenthetem. "A" sem zaklat már, nincs semmi, ami elronthatná a kedvem.
A gyűrűt lehúzva ujjamról nézegettem, amikor észrevettem egy kis, apró írást a gyűrű belső oldalán. Kíváncsian hunyorgattam, amire eltudtam olvasni. Egyetlen mondat volt ráírva.
" Látlak. - A"
Sokként ért. Úgy érzem, minden kezdődik elölről.
Üdv kedves olvasók! :)
Nos, tudom, régen hoztam új részt.. néhányan talán meg is untátok már a várakozást. Utólag is szeretnék mindenkinek boldog,békés, sikerekben gazdag új évet kívánni!
Sajnos egy rossz, de ugyanakkor egy jó hírrel is szolgálhatok nektek. A Rosewood az én szemszögemből című blogom, a harmadik fejezetnél véget ér! Értsétek meg, hogy már annyi minden történt a blogban, hogy ezt nem lehet tovább fokozni. Az írás sem olyan érdekes már 30 rész után. Nincsenek ötleteim, hisz már annyi minden történt. Valószínűnek tartom, hogy olvasni sem olyan, mint az elején volt.
A jó hírem viszont, hogy a blog bezártával nem hagyok fel az írással. A következő blogom, egy kertváros lakóinak életéről fog szólni, pontosabban három nőről. Remélem, hogy aki ennek a blognak az olvasásában is velem tartott, az ugyan úgy fogja szeretni a másik blogomat is.
Köszönöm a megértéseteket, és köszönöm, hogy segítettetek nekem életben tartani a blogot.
A blogzáró részig még (ezen a részen kívül) 7 rész lesz.
Remélem senki nem haragszik rám, és remélem velem tartotok, és segítetek nekem majd annak a blognak az életben tartásában is. Az új blogban már olvasható a prológus. Az olvasáshoz kattints IDE !
Puszilok mindenkit, és kellemes olvasást! :)
Bámultam magam elé, mint aki újra kómába esett. Nem tudtam felfogni az eseményeket, amiket hallottam. Vajon tényleg Natalie holttestét találták meg az erdőben? Ő kérte a segítséget, és én mégsem nyújtottam felé a kezem? Borzasztóan sajnálom, hogy nem mentem oda, és nem próbáltam meg legalább segíteni neki. Vagy hívni a rendőrséget, vagy valami.
- Jól vagy, Becky? - kérdezte Jason, közben furcsán nézett rám.
- Ne haragudj, de most szerintem jobb lesz ha haza mész.
Úgy bámult rám, mint aki még sohasem hallott ekkora badarságot. Igaza volt, hisz én mondtam butaságot. Mégis hova mehetne haza? A leégett házába?
- El is felejtettem, ne haragudj.
- Szeretnéd ha elmennék? Végül is visszamehetek Brimingbe is.
- Semmi szükség rá.
Ezt nem azért mondtam, mert nem akartam megsérteni Jasont. Mindössze azért, mert tényleg nem szeretném, ha visszamenne Brimingbe, és távol lenne tőlem.
- Komolyan mondod? Ezek szerint maradhatok nálatok?
- Ameddig csak szeretnél - mondta anyu, amikor megjelent a kezében egy tálcával, rajta három limonádés pohárral.
- Nagyon kedves Katy. Köszönöm, hogy meghúzódhatok itt.
Tudom, hogy anyu csak udvariasságból mondta, amit mondott. Amióta tudja, hogy megcsalt Jason, ő sem úgy néz rá, mint azelőtt. Ő pontosan tudja, hogy milyen fájdalom, hiszen hosszú évekkel ezelőtt ezen már ő átesett.
- Igyatok limonádét. Most csináltam. Valami baj van, Becky? Olyan sápadt vagy.
- Kérlek Jason, mondd el neki is, amit az előbb nekem mondtál.
- Nos, tudja... úgy látszik, hogy Natalie meghalt.
Anyu csak bámult Jasonre. Láttam rajta, hogy ő is aligha fel tudja fogni a történeket.
- Ezt nem hiszem el - mondta. - De mi történt? Vagy hogyan?
- Ma reggel találták meg az erdőben. Tudja, ami a kórház mellett van.
- Ott? Mégis mit tettek vele?
- Ne ijedjen meg kérem... minden bizonnyal megölték.
Ahogy ezt Jason kimondta, még az én ereimben is megfagyott a vér. Nem hittem el, hogy tényleg egy ilyen emberrel van dolgunk. A- kegyetlen dolgokra is képes, egyszerűen bármire. vagy lehet, hogy meg akarta bosszulni Nataliet azért, mert elcsábította Jasont? De miért akarna engem védeni? Annyi minden kavarog most a fejemben. Muszáj egy kicsit pihennem.
***
Az eső kopogása az ablakon elszomorított. Most lehet látni,, hogy sajnos itt az ősz. A nyár véget ért. Lassan kikászálódtam az ágyból, jót tett egy kevés alvás. Az éjjeliszekrényemen lévő telefonom egyszer csak megcsörrent. Spence hívott.
- Szia, hogy vagy? - kérdezte.
- Szia. Köszönöm, egész jól. Csak tudod, a mostani történések kiborítottak.
- Hallottam én is , hogy mi történt Natalieval. Hihetetlen.
- Tudom. A- brutális gyilkos.
- Én nem akartam, hogy bármi bántódása essen Natalienak. Hidd el.
- Tudom - mondta, majd elhallgatott. - Most leteszem, rendben? Majd még beszélünk. Szia.
A telefont visszatettem az éjjeliszekrényemre, és visszadőltem az ágyra. Mikor a párnára hajtottam a fejem, egy újabb telefoncsörgésre lettem figyelmes. Félve vettem fel. Nem szólt bele senki. szuszogást hallottam. Egy sikoltást a háttérbe, majd egyetlen mondatot. Ezt érted tettem!
Az autóban hazafelé csak bámultam magam elé. Nem tudtam felfogni, hogy hagytunk meghalni egy ártatlan nőt. Vajon ez is A- műve? Ő szórakozik velünk még mindig? Akkor engem miért nem keres, miért nem fenyeget már? Vagy éppen ezzel akar felbosszantani?
Gondolataimba mélyedve észre sem vettem, hogy már a házunk utcájába kanyarodunk. Egy hónap kóma, és még egy hónap kórházban töltött idő. Hosszú volt, de vége van.
- Itthon is vagyunk - mondta anyu. - Köszönjük Jason, hogy hazahoztál minket. Van kedved meginni velünk egy kávét odabenn? Vagy esetleg süteményt süssek?
- Nagyon szívesen - válaszolt Jason nagy mosollyal a száján.
Kiszálltam a kocsiból, nagy levegőt vettem. Végre újra itthon lehetek, estére már a saját ágyamban aludhatok. Benyitottam az ajtón, éreztem a szokásos gyöngyvirág illatot. Anyu imádta.
- Végre - szusszantottam.
Jason leült mellém.
- Beszélhetnénk csak ketten?
- Persze.
- Én úgyis megyek süteményt sütni - mondta anyu. - Hozok mellé teát is.
Mint mindig, most is törődéskényszer uralkodott anyun, de én nem szerettem volna, ha miattam dolgozik, és fárad ki.
- Nem tudom mit mondhatnék - kezdte Jason. - Becky, borzasztóan megbántam amit tettem. Nem tudom, hogy mivel tudnám neked bebizonyítani, hogy nekem tényleg csak te kellesz.
- Feleslegesek a szavak. Nem fogom tudni megbocsájtani amit tettél.
Magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt. Hisz' szerettem Jasont, és szerettem volna vele lenni, de sajnos az agyam nem volt egy véleményen a szívemmel. Fogalmam sincs, melyik a helyes irány.
- Rendben - hajtotta le a fejét. - Azért tudd, hogy én szeretlek, és mindig melletted leszek. Azért remélem, barátként tekintesz rám.
- Persze - válaszoltam, de közben tudtam, hogy nem fogok tudni barátként tekinteni rá.
***
A süti vaníliás illata terjengett a levegőben. Jasonnel még mindig a kanapén ültünk, s mindketten a múltunkról beszéltünk. Nagyon sok mindent megtudtam róla, amit eddig nem. Azt, hogy mennyire megviselte Alison halála, és ha tehetné visszaforgatná az időt, hogy megmentse. De nem teheti.
- Hoztam a teát - szólt anyu, majd két poharat, és két bögrét tett le elénk az asztalra.
- Köszönjük.
A tea barackos volt, a kedvencem. Remekül passzolt hozzá a süti, finom volt.
- Becky, mi lesz a babával? - kérdezte Jason, miközben beleharapott a süteménybe.
- Mi lenne? Megtartjuk. Egyértelműen.
- Most hány hónapos is vagy?
- Még csak kettő.
- Sulival mi lesz?
- Az érettségire magántanár segítségével fogok felkészülni.
- Mindenre van válaszod - mosolygott Jason.
Igen, igaza volt. Annyira egyszerűnek tűnt a helyzet, már-már csodáltam is, hogy minden ilyen normális kerékvágásban halad.
- Mostanában keresett A-? - hangzott el Jason újabb kérdése.
- Nem. Szerencsére.
Az ajtón ekkor kopogtatást hallottunk.
- Sziasztok - szólt Hanna. - Bejöhetek?
Odamentem hozzá, megöleltem, majd betessékeltem.
- Nem maradok sokáig - mondta.- Tulajdonképpen azért jöttem,mert el kell mondanom valamit. Becky, a nő, akin nem segítettünk, minden bizonnyal Natalie volt. Ezt a cetlit találták mellette. "Ha valakinek fájdalmat okozol, azt vissza is kapod! A-"
Sziasztok!
Szeretnék tőletek elnézést kérni, amiért ilyen lassan hozom a részeket, de saját magamnak is dolgozok egy művön, és a kettő elég nehéz. DE! Van egy jó hírem. Úgy döntöttem, folytatom a blogot.
Tehát nem lesz vége a 3.Fejezetnél!
Viszont, rendszeresíteni fogom, hogy mikor hozok részt. Várhatólag, ez minden héten egy nap lesz, tehát innentől kezdve minden héten lesz egy új rész! Nézzétek el nekem, hogy mostanában nem írok annyit, de volt egy novella pályázat is, amire írtam, most pedig egy hosszabb terjedelmű művön gondolkozom.
Remélem sokatoknak okoztam örömet azzal, hogy Becky és az ő kalandjai nem hagynak itt titeket!
Puszi mindenkinek,és nagyon jó olvasást!
- Szerintem menjünk - mondta Hanna. - Nem akarok megint belekavarodni valami A-s dologba,elég volt már belőle!
Nehéz szívvel,de otthagytuk azt a segítségért kiabáló embert az erdő közepén. A lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Nem szabadott volna ott hagyni, ő számított ránk,és mi cserbenhagytuk.
A kórházba visszaérve leültem az ágyra, a lányok pedig elköszöntek tőlem. Nem szerettem volna most magamra maradni, hisz eszembe volt az a női hang, amelyet hallottunk. A hideg futkosott a hátamon. Csak egy dologra tudtam gondolni... holnap mehetek haza.
***
Már reggel van. Amikor kinyitottam a szemem, a nap világított bele. Boldog vagyok, hiszen ma már hazamehetek. Lassan fel is keltem, elkezdtem pakolni, minden szépen a bőröndömbe raktam, bár nem tudtam, hogy Wren hány felé hozza majd a zárójelentésemet.
A tegnap estén jár a fejem. Azon, hogy ki lehetett az a nő, aki segítségért kiáltott, aki számított ránk, mi mégis cserbenhagytuk.
- Szia Becky.
Wren lépett be az ajtón, egy orvosi mappával a kezében.
- Szia, mikor mehetek haza?
- Épp erről akarok veled beszélni. Ülj le kérlek!
Szavai kétségbe ejtettek. Mégis valami gond lehet, ami miatt nem mehetek haza?
- Az ultrahanghon észrevettünk egy picike eltérést. A baba szívhangja nem mindig normális. Van amikor többet ver, van amikor kevesebbet. Hetente vissza kellene jönnöd, hogy megnézhessük, hogy minden rendben van-e. írok fel egy gyógyszert, amit majd szedned kell, oké? Szigorúan, minden nap két szemet. Se többet, se kevesebbet, mert az árthat a picinek.
Egy részben megnyugodtam, hogy nem nagyobb a baj, viszont aggódtam is, hogy minden rendben legyen.
- Jól van - válaszoltam. - Mindent be fogok tartani.
- Örülök, hogy ezt mondod. Ja, és még valami. Az eddiginél is kevesebb stressz. Ne idegeskedj semmin. Az elkövetkezendő hónapokat töltsd otthon, és pihenj.
- Nem lehetne megoldani, hogy kijárhassam az iskolát?
- Jaj Becky, épp most mondtam el, hogy pihenned kell. Szerintem fordulj magántanárhoz. Rendben?
Igazából nem nagyon tetszett az ötlet, és tudtam, hogy anyunak sem fog, de nem akartam Wrennek azt mondani, hogy "De igen,akkor is megyek!", hisz ő az orvos, ő tudja mi a jó nekem.
- Van még valami? Ha nincs, akkor pakolnék. Mikor hozod a zárójelentésem?
- Egy órán belül itt lesz, ígérem.
- Remek.
Rámosolyogtam. Igazából ez a pár nap Jason nélkül rádöbbentett, hogy nekem szükségem van rá. Mindig mellettem volt, segítette, és valljuk be, tudom, hogy szeret engem,és ő is tudja, hogy mennyire fontos számomra, hogy az enyém legyen. Remélem még nincs veszve semmi, és van remény kettőnk számára.
***
Wren az előbb adta oda a zárójelentésem, anyuval jelenleg Jasonre várunk, azt mondta, mindjárt itt lesz értünk autóval.
- Kérsz valamit a büféből kincsem?
- Nem anyu, köszönöm, vigyázok az alakomra.
- Ez még viccnek is rossz.
Nevettünk. Rég volt, hogy anyuval valamin közösen tudtunk nevetni.
- Na és, mi lesz veled és Jasonnel?
- Anyu, olyat ne kérdezz, amire még én sem tudom a választ. Tudod, hogy nagyon fájt amit tett. nem tudom, hogy valaha el tudom-e felejteni neki.
- Figyelj, édesem. Tudod, hogy nekem is volt az életemben egy ilyen pont. Most nem akarom részletezni. De megbánta. Jason ugyanúgy megbánta, ahogy annak idején apád. Akarat kell, akarnod kell, hogy helyrejöjjön minden, és hidd el, úgy is lesz.
Jól esett a vigasztalás, azt, hogy tudom nem vagyok egyedül ebben a helyzetben.
- De hol van már?
Körülbelül egy órája ülünk a korom kórházi folyosón, Jasont várva. Amikor legutóbb beszéltünk, az ötven perce volt, akkor azt mondta, hogy negyed óra és itt van.
- Emlegetett szamár - pattant fel anyu a székből, és megölelte Jasont.
- Ne haragudjatok, hogy késtem. Becky,mi újság, hogy vagytok?
- Jól - mondtam - bár kicsit fáradtan.
- Hazaérsz és pihensz egy nagyot - javasolta Jason.
A folyosóról elindultunk a kijárat felé.
- Miért késtől ennyit? - kérdezte anyu.
- Valami olyasmit mondtak, hogy egy nőt holtan találtak az erdőben, és a nyomozás miatt le van zárva a főút, a mellékutcákon pedig kilométeres autósorok állnak.
Megfagyott bennem a vér.Lehet, hogy az a nő a halott, aki tegnap este segítségért kiáltott, de mi sem segítettünk?
- Azt nem tudod véletlenül, hogy ez mikor történt:? - kérdezte ijedten.
- A testet csak ma reggel találták meg, de a gyilkosság tegnap este történt. Miért kérdezed?
Sziasztok!
Meghoztam az újabb részt. Sajnálattal kell elmondanom,hogy valószínűleg ez az utolsó fejezet,mert nagyon leesett az érdeklődés.
Puszi mindenkinek,és jó olvasást!
Szeptember 5.; Rosewood - Rosewoodi kórház; 13:59 perc
Újabb öt nap telt el,és ez idő alatt nem is hallottam A-ről. Talán jobb is így. Jason folyamatosan itt volt mellettem,és mondogatta,hogy minden rendben lesz. Én mégsem így érzem. Ma van a napja,hogy kiderül,mi lesz a kisbabámmal. Nagyon ideges vagyok.
A lányok is bejöttem hozzám párszor,Spencer még sütit is sütött nekem,Aria pedig minden nap friss virágokat hozott ,ami teljesen feldobta ezt a fehér,komor szobát.
Az igazságot megvallva már mennék haza,szeretnék a saját ágyamban feküdni,és a nagy kanapén elterülve könyvet olvasni.
Tegnap anyu rosszkedvűen,letörten jött be hozzám. Nem tudtam először,hogy mi a baj,aztán elmondta. Aput elítélték. Két évre. Először fel sem tudtam fogni,hisz két év sok idő. Nagyon sok. Anyu teljesen ki van idegileg,teljesen úgy látszik,mint aki bele akar őrülni ebbe az egészbe,amit őszintén,meg is értek. Velem is mindig csak a gond van,amióta itt élünk,és apu... el sem hiszem,hogy mindez velünk történik. Velünk,akik mindig mintacsalád voltunk,soha nem volt egy kétes ügyünk sem. Váratlan fordulatokra képes az élet.
- Szia - köszönt Wren,amint benyitott az ajtón.
- Szia - mondtam. -Végre meghoztad az eredményem?
- Igen,itt van a kezemben.
A szívem hevesen kezdett verni,és már alig vártam,hogy közölje velem,végül is mi fog történni.
- Megnyugodhatsz - mondta - ,minden a legnagyobb rendben van. Életben marad a kisbabád.
El sem tudom mondani,hogy mekkora boldogság volt ez,amikor kimondta,hogy minden rendben van. Már két hónapos a kisbabám,és életben is marad. Örömkönnyek szöktek a szemembe. Felálltam az ágyból és átöleltem Wrent.
- Köszönöm,köszönöm,el sem hiszed mennyire boldog vagyok most!
- De,elhiszem - válaszolt,majd adott egy puszit a nyakamra. - Ne haragudj,ezt nem kellett volna.
Bevallom,belepirosodtam ebbe a pusziba.
- Mikor mehetek haza?
Úgy éreztem gyorsan témát kell váltanom,és ez volt erre a legalkalmasabb.
- Már holnap - mondta -,de ígérd meg nagyon vigyázol magadra!
- Igenis! - válaszoltam mosolyogva,majd elköszöntünk egymástól,s ő kiment az ajtón.
Alig telt el pár perc,Wrent Jason váltotta fel.
Benyitott az ajtón,köszönt,majd leült az ágyam mellett lévő fehér székre.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Egész jól,köszönöm.
Még ennyi idő után is próbáltam tartani a távolságot. Be kell valljam,még nem szűntek meg teljesen az érzéseim iránta,de úgy hiszem,már nem tudnék benne megbízni.
Láttam a szemében azt a csillogást,amit akkor. Ugyan azt a kisfiús mosolyt,és kócos hajat.
- Mikor mehetsz haza?
- Holnap,azt hiszem.
- Csodás. Végre.
Kínos csönd törte meg a beszélgetésünket.
- Figyelj,beszélnünk kellene.
Ránéztem,és láttam rajta,hogy most komoly témáról van szó.
- Natalie mondta,hogy te...együtt voltál Wrennel.
Legszívesebben a szemébe mondtam volna,hogy miért megint Natalieről beszélünk,de tudtam,hogy ezt most meg kell beszélnünk.
- Igaz. De tudnod kell,hogy nem önszántamból. Valaki elkábított,és nem sok mindenre emlékszem abból az estéből.
- Ezt nem tudtam. Nem azért mondom,hogy örülök ami történt,de így könnyebb feldolgozni. Mármint,hogy nem önszántadból tetted.
Rám mosolygott,és megfogta a kezem.
- Elmondasz nekem valamit? - kérdeztem tőle. - Miért pont Natalieval csaltál meg?
Szemeit lesütötte.
- Kínos nekem erről beszélni,mert tudom,hogy tévedtem. De hidd el,életem legnagyobb tévedése volt. Amikor először megtettem,nem gondolkoztam. Ha így vissza emlékszem,nem is szerettem. Bevallom,jó volt a vele töltött idő,de nem szerettem. Sokkal inkább barátként tekintettem rá. Maximum kétszer,vagy háromszor csókolóztunk,és csókon kívül semmi több nem történt.
Hittem neki. Elhittem amit mondott. Szemeivel újra rám nézett.
- Szeretlek. Próbáltam azt mondani magamnak,hogy nem,és könnyen túl tudok rajtad lépni,de nem így van. Kellesz nekem... jobban mint bármi más.
Nem tudtam,mit mondhatnék rá. Valahogy úgy éreztem,hogy nekem is kell ő,és szükségem van rá,de nem tudtam kimondani. Még nem.
- Mennem kell - mondta - ,de egy óra múlva visszajövök,ígérem.
Egy puszit nyomott a homlokomra,majd átölelt,s kilépett az ajtón.
***
Fél óra telt el,s máris hiányzik Jason. Mikor elment,azonnal visszavártam,szerettem volna,ha itt van mellettem.
Halk kopogást hallottam az ajtón,majd nyitódott.
- Szia Becky,bejöhetünk?
Az ajtóban Hanna,és Aria állt,és gondolkodás nélkül mondtam,hogy nyugodtan jöjjenek. Nagyon meglepett,és hatalmas örömet okozott,hogy bejöttek hozzám.
Aria az ágyam szélére,Hanna a székre ült. Beszélgettünk,kérdezték hogy hogy vagyok,és hogy mikor mehetek már haza.
- Van kedved sétálni? Wren most mondta,hogy ha gondoljuk,vigyünk ki egy kicsit.
- De már sötétedik.
- Nem gond. Van a parkban lámpa. Egyébként is,nagyon jó idő van kint,élvezzük ki az utolsó nyári napokat!
Egyszeri kérlelés után igent mondtam. Végül is,már régen nem voltam kint,úgy érzem,jót fog tenni ez a kis séta.
***
Igazuk volt. A csiripelő madarak,a friss,hűvös esti levegő mintha új életet öntött volna belém. Jól éreztem magam velük. Hanna oldalról átkarolt,úgy próbált rám vigyázni.
A legközelebbi padra ültünk le. Mögöttünk egy nagyobb erdős rész,és két lámpa állt.
- Jó látni,hogy már jobban vagy - mondta Aria -, szabad tudni,hogy mi van Jasonnel és veled?
- Én sem tudom - válaszoltam.
Beszélgettünk,és csak beszélgettünk,közben egészen ránk esteledett.
- Ideje elindulnunk visszafelé.
Az erdő elülső részéből halk ropogást hallottunk...mintha valaki ott járna.
- Mi volt ez? - kérdezte Hanna.
Lépteink gyorsabbak lettek,csak egyetlen dolog fordított vissza.
Az erdő egy pontjáról jövő,hangos,kétségbeesett sikoltás.
