Szeptember férfi kedvence - Toby Cavanaugh

Sziasztok kedves olvasók! :)

Régen jelentkeztem, de hát elkezdődött a suli, mindenre volt időm, csak a legnagyobb szenvedélyemre nem, az írásra. Borzasztóan sajnálom, szeretnék bocsánatot kérni, amiért hanyagoltalak titeket, a blogolást, a PLL-t. Visszatértem, itt vagyok, innentől kezdve gőzerővel csinálom! 

Most hoztam nektek egy novellát, nem meglepő módon Toby Cavanaugh főszereplésével, hisz ő lett szeptember férfi kedvence. Jó olvasást hozzá, jöhet hideg - meleg. 

Szerettem őt. Akartam. Mégis kiléptem az ajtón, hátrahagyva mindent, ami az enyém volt.
Miért? Magam sem tudom erre a választ. Szinte minden nap eszembe jut Spencer kedves mosolya, az, ahogyan a fülembe suttog édes, hihetetlenül gyengéd hangján, ahogyan átölel, magához szorít. Mit meg nem adnék azért, hogy ez most is így lehessen... életem végéig.
Lássuk be, hibáztam. Ott hagytam, egyedül, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Úgy éreztem,lépnem kell.

12 évvel, 3 hónappal, 20 nappal ezelőtt
Spence az asztalra tette a vacsorát, s hozott egy üveg bort is. A kezembe adta a dugóhúzót, jelezve, hogy szeretné, ha felbontanám. Eleget tettem kérésének, egy percen belül már a poharainkba töltöttem a félszáraz italt. Spencer egy szót sem szólt. Leült az enyémmel szemben lévő székre, majd szépen, elegánsan, a maga megszokott módján hozzálátott a vacsorához.
- Hogy ízlik? - kérdezte pár perc néma csend után.
- Finom - válaszoltam, majd letettem a kezemből az evőeszközöket. - De nekünk beszélnünk kell. Nem ülhetsz mindig ilyen csendben mellettem. Ha gondod van, azt meg kell beszélnünk? Érted?
Kezemet az övéhez csúsztattam az asztal tetején, de ő ridegen, elutasítóan visszahúzódott.
- Ellaposodott minden. Semmi más gondom nincs, csak ez.
Nem egészen tudtam, hogy ezt most miért mondta. Egy év telt el azóta, hogy ő befejezte a főiskolát, s én is még csak három éve dolgozom. Igen, talán nem tudtam annyi időt vele tölteni, amennyit szerettem volna, de az együtt töltött idő minőségi volt. Legalábbis, én ezt hittem.
- Nem tudom, hogy mit szeretnék. Jobb lenne, ha ma egy hotelben aludnék - mondta.
Ezzel a mondattal mintha szíven szúrtak volna. Fájt, hogy nem értem, miért nem akar már engem, fájt a tudat, hogy lehet, már helyre sem akarja hozni.
- Majd én elmegyek - válaszoltam.
- Ahogy szeretnéd - válaszolta, majd mintha semmi sem történt volna, újra a vacsoráját kanalazta.

Körülbelül fél óra telt el, s én már az országúton autóztam. Gondolkoztam, nem tudtam, mitévő lehetnék. Nem kanyarodtam le egy szállodához sem, nem álltam meg sehol, csak száguldottam előre, a végtelen idegenbe.

Reggelre már minden erőm elhagyott. A telefonom is lemerült, a GPS is feladta a harcot. Nem láttam mást, csak végtelen pusztaságot, nem éreztem semmit, az egész olyan volt, mintha valami láthatatlan erő kiszívta volna belőlem az érzéseket. De akkor nem bántam. Tudtam, oka volt annak, hogy ott hagytam Spencert, ennek így kellett történnie. Mindig is hittem abban, hogy mindennek megvan az oka.
A következő állomás egy benzinkút volt. Beléptem az ajtón, majd a pulthoz léptem. Elvettem egy rágót, egy kólát, tankoltam, fizettem, majd visszaültem az autóba.

Újra a jelenben
New Yorkban élek, sikeres ügyvéd vagyok. Megvan mindenem, talán ennél többet nem is kívánhatnék. Spencer után nem volt nő az életemben, nem akartam komolyabb kapcsolatot. Éreztem, hogy a szívem majd kiszakad a helyéről, amikor rágondoltam, s ez volt az oka annak, hogy a munkába temetkeztem, homokba dugtam a fejem, és nem gondoltam a szerelemre.
A házam előtti verandán ülök, iszom a reggeli kávémat. Nézelődök. A nap süt, a madarak csicseregnek. A következő percben egy lassan közeledő autó hangjára leszek figyelmes, de még mindig nyugodtan ülök. Az autó lassít, majd megáll. Egy ismerős, a szívembe vésődött arc tárul a szemem elé. A szívem nagyot dobban. Újra.

FOLYTATÁS OLVASÓI KÉRÉSRE!